Az első hetek vígan teltek. Már nem fájt annyira a LV eltávolodása, bár volt némi kétely, hogy hogyan lesz ezután. Volt régen egy utopisztikus vízióm, ahogy utazom a messzi városba a lelkivezetőmhöz naaagy pocakkal és ő gyengéd szeretettel tessékel be minket. Hihetetlen, hogy teljesült! Gyermeket hordok a szívem alatt! Ezt a beteljesült örömet nem lehet egyszerre befogadni, ezt cseppenként kell kiélvezni nap, mint nap. Jutott is ebből a nektárból hosszú-hosszú időkre.
Aztán a nyár közepére, éppen egy nagyszabású (230 fős) gyermektábori szolgálatom idején megérkeztek a "terhesebb" napok. A napi feladatokat nagy erőfeszítések árán elvégeztem. Az estéket pedig kinyúlva töltöttem a sátramban. Ráadásként a vezetőtársam - akivel egy csoportunk volt - hazament, mert nagyon megfázott. Szóval két ember helyett húztam az igát. Nem volt könnyű. Alig vártam, hogy vége legyen. Nem tudom, hogy a rám bízott gyerekekben milyen emléknyomot hagytam, de nem voltam formában, az biztos.
Miután hazajöttem, teljesen kidőltem. Az elkövetkezendő kb. 3 hétből annyi emlékem maradt, hogy naphosszat fekszem a nappaliban a kanapén, szinte élettelenül lebegek az időben, miközben elmegy mellett az élet. Mintha kiléptem volna az időből és a létezésből. Megszűnt minden, csak a gyötrő hányinger volt, amitől az összes erő eltávozott a testemből. Ez volt a legnehezebb várandósságom a három közül, legalábbis ami ez első trimesztert illeti.
Aztán beteltek a 12. hét napjai és lassacskán elmúlt a "teher". Innentől kezdve minden egyes pillanatát élveztem Boróka érkezésének.
Aztán a nyár közepére, éppen egy nagyszabású (230 fős) gyermektábori szolgálatom idején megérkeztek a "terhesebb" napok. A napi feladatokat nagy erőfeszítések árán elvégeztem. Az estéket pedig kinyúlva töltöttem a sátramban. Ráadásként a vezetőtársam - akivel egy csoportunk volt - hazament, mert nagyon megfázott. Szóval két ember helyett húztam az igát. Nem volt könnyű. Alig vártam, hogy vége legyen. Nem tudom, hogy a rám bízott gyerekekben milyen emléknyomot hagytam, de nem voltam formában, az biztos.
Miután hazajöttem, teljesen kidőltem. Az elkövetkezendő kb. 3 hétből annyi emlékem maradt, hogy naphosszat fekszem a nappaliban a kanapén, szinte élettelenül lebegek az időben, miközben elmegy mellett az élet. Mintha kiléptem volna az időből és a létezésből. Megszűnt minden, csak a gyötrő hányinger volt, amitől az összes erő eltávozott a testemből. Ez volt a legnehezebb várandósságom a három közül, legalábbis ami ez első trimesztert illeti.
Aztán beteltek a 12. hét napjai és lassacskán elmúlt a "teher". Innentől kezdve minden egyes pillanatát élveztem Boróka érkezésének.
